Arról is érdemes megemlékezni, hogy ezek az országok a közvetlen agrártámogatások teljes összegét csak a tíz éves átmeneti időszakot követően, Magyarország esetében 2013-ban kaphatták meg először. A Bizottság által előterjesztett 2021-2027 közötti időszakra vonatkozó költségvetési javaslat ezt az arányt, vagyis a „hagyományőrzőnek” mondott uniós politikák arányát kívánja 50 százalék körüli értékre csökkenteni.
Ha megnézzük melyek az unió által vállalt „új kihívások”, akkor azok között találjuk a klímapolitikát, a migrációs és határvédelmi politikát, innovációt, kutatást, digitalizációt és egyéb más a jövő szempontjából lényeges területeket. Azonban ezekkel a célkitűzésekkel kapcsolatosan legalább két komoly kérdés felmerül. Az első, hogy lesz-e addicionális, a meglévőkhöz képest új forrás ezeknek a programoknak a finanszírozására? A második kérdés pedig az, hogy biztosan az unió-e az a megfelelő szint, ahol ezekre a kihívásokra a megoldást keresni kell?
Az első kérdésre a válasz, hogy nem, sőt a korábbinál lényegesen kevesebb forrás terhére kellene megtalálni a hatékony megoldásokat ezekre a problémákra is. Ismert a „fukarnak” is nevezett nettó befizetők (Németország, Ausztria, Hollandia, Dánia, Svédország) azon álláspontja, hogy nem hajlandóak a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1 százalékánál nagyobb összeget a közös kasszába betenni. Mindezt úgy, hogy a mostani időszakban – a britek nélkül számolva – ez a mutató 1,13 százalék. Ez azt jelenti, hogy az új célkitűzések finanszírozása, csak a hagyományos politikákra szánt összegek drasztikus csökkentése árán képzelhető el. Ennek következtében a Magyarországhoz hasonló helyzetben lévő felzárkózó tagállamoknak lényegesen kevesebb uniós forrás jutna, és azt sem a saját ésszerű prioritásaik mentén tudnák felhasználni.
Az ilyen módon hátrányos helyzetbe kerülő országokat tömörítő Kohézió Barátai csoport álláspontja, hogy a kohéziós célok elérését és felzárkózást segítő költségvetési keret nem lehet kisebb, mint az előző költségvetési időszakban volt. A magyar miniszterelnök ezt azzal egészítette ki, hogy a rendelkezésre álló források „rugalmas felhasználását” is biztosítani szükséges, lehetőséget adva az egyes tagállamoknak, hogy egyéni válaszokat adjanak a kihívásokra. Azt se felejtsük el, hogy a 90-es években, a közép-kelet európai országok csoportos csatlakozását megelőző időszakban a GNI alapú tagállami hozzájárulás 1,28 százalék volt, aminek csökkentése elég jól mutatja, mennyire is voltak elkötelezettek a régi tagállamok az újak valódi felzárkóztatása mellett.